József Attila: Harmatocska

Ma verseket olvastam. Mostanában ezt túl ritkán csinálom, pedig régen szinte magától értetődő módja volt annak, hogy a létezzek a világban. Magyarországon nőttem fel, és mint elég sokan, akik ott nőttek fel, József Attilát is hordozom magamban valahol mélyen, azon a helyen, amelyhez a hétköznapokban általában nem nyúl az ember.

Ma belefutottam az egyik versébe, amelyet mindig kicsit gyermetegnek gondoltam. Olyannak, amit az iskolában megtanultunk, talán kicsit fáradtan, hadarva elszavalunk, aztán nem nagyon gondolunk rá többet. Emlékszem, hogy anno nem értettem.

Vagy őszintébben: meg sem próbáltam igazán megérteni.

De ma belémhasított.

Nem tudom, azért-e, mert idősebb vagyok, bölcsebb, vagy csak elég fáradt ahhoz, hogy megértsem, de hirtelen a vers nem volt gyermeteg.

Hanem rémísztő.

És talán éppen ezért akartam feldolgozni magamban, leírni, hogy mit hasított fel bennem. Nem feltétlenül azt, hogy a költő „mit akart mondani”, mert nem hiszem, hogy a költészet értéke kizárólag abban lenne, amit a költő tudatosan eldönt, hogy mondani fog. Lehet, hogy a költő inkább prizma: áthalad rajta az emberek felhígított öröme, egyszerű élete, félelme, vágyakozása és az a hétköznapi fájdalom, amelyet általában nem sikerül kimondani.

És valahol ebben az áthaladásban a költő saját tapasztalata és a kor egész társadalmi zeitgeistja egy-egy műalkotásban tisztává kristályosodik.

Őszintén remélem, hogy a gyerekeimnek soha nem kell majd ezt a verset ugyanazzal az elemi, erőcsapásszerű megértéssel átélniük, amellyel ma engem eltalált. Eszembe juttatta a nemrég meghalt nagybátyámat, és mindazt, amit nem mondtam el neki akkor, amikor még elmondhattam volna.

József Attila: Harmatocska

Guggolva ringadoz

a málnatő, meleg

karján buggyos, zsiros

papiros szendereg.

Lágy a táj, gyöngy az est;

tömött, fonott falomb.

Hegyek párája rezg

a halmokon s dalom.

Hát dolgoztam hiven,

zümmögve, mint a rét.

Milyen könnyű a menny!

A műhely már sötét.

Fáradt meg együgyű,

vagy tán csak jó vagyok

s reszketek, mint a fű

és mint a csillagok.

1929. augusztus

József Attila Harmatocskája első pillantásra kicsi, szelíd természetversnek látszik. Van benne málnatő, esti táj, hegyek párája, halmok, műhely, fű és csillagok. Vagyis papíron minden elég ártatlannak tűnik. Majdnem olyannak, amin az ember átlapoz az iskolai szöveggyűjteményben, és azt gondolja: jó, természet, hangulat, következő.

Csakhogy ez alatt a csendes felszín alatt szinte elviselhetetlen mélység van. A vers hangot ad egy állapotnak, amelyet nehéz megnevezni: fáradtságnak, jóságnak, sebezhetőségnek és annak a furcsa kegyelemnek, hogy a világ ölben tart minket, miközben ugyanaz a világ sebezni is tud.

Az első képben már benne van ez az ellentmondás:

Guggolva ringadoz

a málnatő, meleg

karján buggyos, zsiros

papiros szendereg.

A málnatő szinte emberré változik. Ringadozik, meleg karja van, és ezen a karon papiros pihen. A kép szerény, sőt kicsit hétköznapian mulatságos: egy zsíros, buggyos papírdarab fennakadt egy növényen.

Vagyis szemét a bokorban.

De a „szendereg” mindent megváltoztat. A papír nem puszta szemét. Alszik. Pihenhet. Tartják.

A málnatövet lehet az egész világ képeként olvasni. Termékeny, édes, meleg, képes táplálni és védeni. A papiros pedig lassan a költő képévé válik: eldobott, beszennyezett, talán használt és elhasznált, de mégis olyasmi, ami tele lehet jelentéssel. Papírra lehet emlékeket írni, vallomásokat, verseket, egy egész életet. De a vers nem mondja meg, mi van a papíron. Azt sem, hogy van-e rajta egyáltalán valami.

Ez a csönd fontos.

A világnak nem kell elolvasnia a papírt ahhoz, hogy tartani tudja. A papír pihenhet, mielőtt értelmezik.

Ez az első gyöngédség mégsem ártatlan. A málnatőnek tüskéi vannak. Ugyanaz a növény, amely édes bogyókat hord, és meleg kart nyújt, karmolni, akasztani és tépni is tud. A tüskék között pihenő papiros végletesen törékeny kép. Már az első versszakban benne van a vers egyik alapténye: a világ gyöngéd, de nem biztonságos. Tart és sebez egyszerre.

A második versszak ezt az első képet egész tájjá tágítja:

Lágy a táj, gyöngy az est;

tömött, fonott falomb.

Hegyek párája rezg

a halmokon s dalom.

A környezet lágy, értékes és telített. Lágy a táj, gyöngy az est, a falomb tömött és fonott. Először ez vigasztalónak tűnik. A költőt körülvevő világ szelíd, befogadó, szinte anyai. De éppen azok a szavak, amelyek ezt a lágyságot létrehozzák, bezártságot is sejtetnek.

A „fonott” nem csak szép szó. Azt is jelenti, hogy valami össze van kötve, tekerve, egymásba dolgozva. A „tömött” pedig azt jelenti, hogy kevés hely marad közte. A lomb nem pusztán menedék. Hanem háló is. Tető. Zárvány.

És a „gyöngy az est” is kétélű kép. A gyöngy szép, értékes és fénylik, de zárt burokban születik, nyomás alatt, rejtve. A szépség itt nem nyílt szabadság. Hanem zárt szépség, nyomás alatt keletkezett fény.

Ezért olyan fontos a versszak végének rezgése:

"Hegyek párája rezg a halmokon s dalom."

A hegyek párája rezeg a halmokon, és a költő dala vele együtt rezeg. A dal nem áll a tájon kívül, és nem írja le nyugodtan, mint valami biztonságos külső megfigyelő. Ugyanabban a rezgő zárványban van. Hozzátartozik a pára, a halmok, az est és a fonott falomb világához, de közben remeg is velük szemben. A világ befogadja a dalt, de teljesen körül is veszi.

Ez még erősebbnek érződik, ha az ember olvasott már valamivel több József Attilát. A verseiben újra és újra visszatérnek a bezártság, a börtön, a csillagok, a rend és a kozmikus szerkezet képei. A Harmatocskában a börtön nem vasból van. Gyöngédségből épül: meleg karból, gyöngy estéből, fonott falombból, párából, halmokból és csillagokból.

És éppen ezért fáj.

A vigasz és a fogság itt nem ellentétek. Ugyanarra a rendszerre vannak kötve.

A harmadik versszak behozza a munkát:

Hát dolgoztam hiven,

zümmögve, mint a rét.

Milyen könnyű a menny!

A műhely már sötét.

A beszélő hűen dolgozott, zümmögve, mint a rét. Nincs ebben hősi büszkeség. Nem emeli ki magát. Nem mondja, hogy nézzétek, én mindent vittem, én mindent jól csináltam. Csak dolgozott. Csendesen, hűen, majdnem természeti módon. Ahogy a rét zümmög, mert a rét dolga az, hogy rét legyen.

Ezután jön a vers brutális fordulata, ami negyvenévesen már nem hangulatként érkezik, hanem fejbe vág:

Milyen könnyű a menny!

A menny nem ünnepélyes vallási célként jelenik meg, harsonákkal és márványkapukkal. Könnyű. Egyszerű. Majdnem hívogató. Itt döbbenek rá, hogy van az az élethelyzet, amikor valaki már vágyakozva néz fölfelé. Amikor nem akar több infúziót, orvosi kezelést és küzdelmet. Amikor csak pihenni szeretne, akár a málnatő tüskéi között is...

Ez a sor szinte előérzetnek hat, különösen akkor, ha az ember tudja, milyen fiatalon halt meg József Attila. Ilyenkor a sor megnyílik a halál felé.

A következő sor pedig kontrasztot von a földi léttel:

A műhely már sötét.

A műhely a munka, a kötelesség, a csinálás és a hasznosság helye. Most sötét. A napi munka véget ért. Az egyszerű emberi ritmusban a munka után este jön, az este után pihenés, a földi munka után talán a menny. A sor valami hétköznapi rend érzetét adja: az ember dolgozik, elfárad, a műhely elsötétül, és valami a munka túloldalán vár.

Csakhogy mivel a vers már a világot egyszerre gyöngéddé és bezáróvá tette, a menny könnyűsége kettős jelentést kap. Kegyelmes, de veszélyes is. Lehet szabadulás a sötét műhelyből, a tüskés málnatőből, a fonott falombból és a gyöngyszerűen zárt estéből. A menny azért könnyű, mert a világ, bármilyen szép is, nyom.

Az utolsó versszak az egész tájat befelé fordítja:

Fáradt meg együgyű,

vagy tán csak jó vagyok

s reszketek, mint a fű

és mint a csillagok.

A beszélő nem biztos benne, hogyan kellene értenie önmagát. Fáradt és együgyű? Vagy talán csak jó? Ez a bizonytalanság szívszorító. Még a jóságot sem meri biztosan magának tulajdonítani. A jóság valami kicsiként, védtelenként, majdnem bocsánatkérően jelenik meg.

Lehet, hogy csak fáradtság.

Lehet, hogy kívülről butaságnak látszik.

Lehet, hogy jónak lenni itt annyit jelent, mint megadni magunkat.

Az utolsó kép összeköti a legalacsonyabbat és a legmagasabbat:

s reszketek, mint a fű és mint a csillagok.

A fű kicsi, földi, könnyen letaposható. A csillagok távoliak, kozmikusak, látszólag örökkévalók. Mégis mindkettő reszket. A költő mindkét világhoz tartozik: az alacsonyhoz és a magasba emelthez, a földihez és az égihez, a törékenyhez és a kozmikushoz.

De még a csillagok sem feltétlenül jelentenek szabadságot. József Attila költészetében a csillagok gyakran a hideg rend, a távolság és a bezártság képei is lehetnek. Ezért a vers végi reszketés nem oldja békébe a verset. Inkább kiterjeszti a sebezhetőséget a fűtől egészen a csillagokig.

A vers zsenialitása abban van, milyen halkan csinálja mindezt. Nem magyarázza a szenvedést. Nem hirdet metafizikai kétségbeesést. Ad nekünk egy zsíros papirost a málnatő karján, egy gyöngy estét, fonott falombot, rezgő párát, sötétedő műhelyt, könnyű mennyet, füvet és csillagokat. A képek kicsinek látszanak, de egy teljes létezésállapotot sűrítenek magukba.

A költő mintha maga is az a papiros lenne: eldobott, maszatos, gyűrött, de mégis tele valamivel. Valamivel, amit talán érdemes volna elolvasni, ha valaki nem csak szemétnek nézné. A világ pedig megtartja melegen, de tüskéi vannak. Lágy és gyöngyszerű, de körbezár. A menny kegyelemként jelenik meg, de szabadulásként is egy gyönyörű börtönből.

A vers tehát nem egyszerű természetkép, nem munka utáni esti pillanat, és nem kicsi hangulatvers. Arról szól, milyen elviselhetetlenül gyöngéd dolog élni egy olyan világban, amely ölben tart, és ugyanazzal a kezével sebez is.

Talán ezért tud a Harmatocska úgy megríkatni, hogy az ember először nem is tudja pontosan, miért. Egy olyan érzést érint meg, amely a hétköznapi nyelv alatt van: azt az érzést, hogy az ember megtette, amit tudott, fáradt és védtelen, szeretne jó lenni, és ugyanannak a világnak az ölében van, amely közben bántja is.

Ahogy az első versszak papírja, maga a vers is kicsinek, élettől maszatosnak és szerénynek tűnik.

Mégis több van benne, mint amennyit kimond.

Nem tudom, hogy egy ilyen szöveget hogyan kell befejezni. Valószínűleg nem kell. Az ilyen dolgokat általában túl sokáig hurcolom magamban, aztán ott maradnak valahol a fejemben, a kávé mellett, és időnként útban vannak. Most inkább leírtam.

Itt van.

Kezdjetek vele, amit akartok.